Lugosi Gyôzô: Benyovszky – Madagaszkár – 2004

Széljegyzetek Benyovszky Móric madagaszkári naplójának elsô nyomtatott kiadásához

El lehet játszani a gondolattal, hogy vajon kialakulhatott volna-e a Benyovszky Móric – magyar-szlovák-lengyel, de leginkább világpolgár köznemes, majd báró, végül gróf (sôt, állítása szerint „király”) – személyével kapcsolatos, Európa legtöbb országára kiterjedô kultusz; egyáltalán: hogyan alakult volna a Benyovszky-kép az elmúlt két és negyed évszázadban, ha 1790-ben Londonban William Nicholson(1) nem az ugyanabban az évben elhúnyt Jean Hyacinthe Magellan(2) által rábízott, francia nyelvû Benyovszky-kézirat, a Mémoires et Voyages maga készítette angol nyelvû fordítását (Memoirs and Travels) nyomtatja ki nagy példányszámban, hanem azt a másik Mémoire-t (naplót, beszámolót, jelentést, emlék- vagy életiratot)(3), amiben Benyovszky 1772 és 1776 közötti elsô madagaszkári felfedezôútjáról (expédition) és királyi létesítményérôl (établissement royal) ad számot megbízójának, a francia udvarnak, s amelynek egyik másolati példánya(4) elvileg szintén hozzáférhetô volt a korabeli Londonban.

Nincs adat arról, ki és milyen céllal másolta le Benyovszky kétségkívül létezett, eddig azonban elô nem került, saját kezû feljegyzéseirôl (vagy inkább egy ezek alapján valaki más által készített kéziratos tôpéldányról), s öltöztette díszes, vörös marocain bôrkötésbe, illetve látta el felcímmel(5) ezt a beszámolót, ahogyan arról sem, hol, kinek a birtokában volt e kézirati példány azelôtt, hogy – mint ezt már Jankó János(6) 1891-es közlése óta tudjuk – a British Museum 1852-ben megvásárolta, majd 1870-ben Additional Ms. 18.844. számon leltárába vette.

A kérdéshez visszatérve, a válasz eléggé egyértelmû: az utóbbiból (azaz a naplóból/jelentésbôl), amely a keletkezés idôrendjében valójában elôbbi(7), aligha kerekedhetett volna ki az egészen napjainkig eleven Benyovszky-legendárium(8). Ám bármilyen szívósan elenáll is a „néphitbôl” táplálkozó kultusz a forrásokon alapuló, hiteles történeti rekonstrukciónak, a nemzetközi Benyovszky-irodalomban minden bizonnyal fordulatot hoz majd az Országos Széchenyi Könyvtár, a Magyar-Madagaszkári Baráti Társaság és a Kossuth Kiadó most megvalósult elhatározása, hogy hasonmás kiadásban, betûhív átírásban és magyar fordításban megjelenteti Benyovszky madagaszkári beszámolóját(9).

A kiadvány megszületése – paradox módon – maga is a Benyovszky-kultusz (kései) gyümölcse. 2002-ben egy jeles kommunikációs szakember, G. Németh György,(10) a budapesti Benyovszky Móric utcai házában, tudományos és közéleti személyiségek megnyerésével, megalapította a Magyar-Madagaszkári Baráti Társaságot, s a ház udvarában emlékkertet létesített, ahol szobrot állított Benyovszky tiszteletére.(11)

A következô évben G. Némethék kirándulást szerveztek Madagaszkárra, hogy Benyovszky elsô mûködésének helyszínén, a mai Maroantsetra városban elhelyezzék a Benyovszky utcai szobor másolatát, s a malgas fôvárosban, Antananarivoban felavassák Benyovszky háromnyelvû emléktábláját.(12) Egyidejûleg G. Németh György a British Library magyar származású, a hungarikumokat is kezelô munkatársának
segítségével elérte, hogy a londoni intézmény elkészítse és az Országos Széchenyi Könyvtárnak megküldje a Protocolle fénymásolatát, illetve hozzájárulását adja annak magyarországi kiadásához.
A Protocolle tehát egy (ma még) eléggé ritka – ezért (is) méltánylandó – összefogásnak: egy civil egyesület, egy országos közgyûjtemény és egy – a vállalkozásban jó érzékkel az üzleti lehetôséget is meglátó – könyvkiadó együttmûködésének köszönhetô. Ezért amikor az alábbiakban a kiadvánnyal kapcsolatos kritikai észrevételeimet megfogalmazom, fontosnak tartom leszögezni: e széljegyzetek nem kívánják kétségbe vonni vagy kisebbíteni a kötet jelentôségét. Észrevételeim két részre oszthatók.

I. Filológiai és könyvészeti természetû megjegyzések

I. 1. A kiadvány tehát a beszámoló szövegét három változatban tartalmazza.(13) A kézirat fakszimile szövegével kapcsolatban természetesen nem merül fel probléma. Más a helyzet azonban a betûhív francia átírással és a magyar fordítással.
Bár a szöveg átírását az elôszó és az utószó kiváló francia fordítója, Cseppentô István lektorálta, a transzkripcióba – sajnálatosan – több hiba, tévesztés került – ráadásul már a textus legelején, ami a kiadvány filológiai célú vagy szempontú (várhatóan többségében külhoni) felhasználóit elbizonytalanít(hat)ja… E helyütt nincs rá mód (s felesleges is lenne) az átírás minden hibáját „kimazsolázni”, ezért megelégszünk a probléma érzékeltetésével.
A beszámoló (belsô) címét a transzkriptor, László Zsófia „Memoire Sur L’Expedition et L’Isle Madagascar”-nak írja át.
A helyes átírás: „Memoire Sur L’expédition de l’Isle de Madagascar” (vagy még kézenfekvôbben „Mémoire sur l’expédition de l’Isle de Madagascar”) lett volna. Azon túlmenôen, hogy a közölt forma grammatikailag helytelen s ráadásul értelmetlen is, nyilvánvalóan ellentmond az irat ezt követô teljes címének („Memoire / Sur l’expedition de Madagascar […]”) – a hasonmás szöveg egyszerû szemrevételezésével is látható, hogy a kéziratban a „de” szócskának kétféle írásmódja van; egyikük az, amely az irat belsô, rövid címében is szerepel. De hibásan került átírásra maga a teljes cím is: „Memoire / Sur l’expedition de Madagascar, concernant la foundation de l’etablissement royal en cette ile…” Ismét csak: túl azon, hogy a  „foundation” alak nem létezik (és a XVIII. században sem igen létezett) a francia nyelvben, pár sorral lejjebb – a „Preliminaire” második, majd tizenkettedik sorában stb. – jól látszik, hogy a helyes átírás „formation” lett volna.(14)
Ha az átírt szöveg valóban gondosan össze lett volna vetve a Mémoires et Voyages 1790-es, Nicholson-féle kiadásával – miként Voigt Vilmos állítja a kötet Elôszavában –, e tévesztések bizonyosan kiküszöbölhetôk lettek volna.

I. 2. A Protocolle magyar fordításához a kötet szerkesztôje a Mémoires et Voyages-nak Jókai Mór által az 1880-as években – az 1790-es angol fordításból – átültetett szövegét veszi át, mondván, hogy az – szerinte – „szinte egészében felhasználható”. A Jókai-szöveg azonban szükségképpen eltér – méghozzá sokszor és jelentôs mértékben – a Protocolle szövegétôl, egyrészt mert csak közvetve megy vissza a francia nyelvû kéziratra, másrészt s fôképpen azért, mert a Mémoires et Voyages a Protocolle szövegének és adatainak célzatos átírásából, helyenként megcsonkításából, helyenként meg kibôvítésébôl keletkezett – ahogyan ezt korábbi tanulmányomban, Paule Vacher (kiadatlan) diplomamunkája alapján, már megállapíthattam.(15) A Jókai-fordításnak a Protocolle-tól, úgymond, jelentôs mértékben eltérô részeit(16) ezért a kiadvány új fordításban közli, amit ugyanúgy kurzívval jelöl, mint a Mémoires et Voyages-ból hiányzó Protocolle-passzusok fordítását. Abban az ennél gyakoribb esetben, ha a Mémoires et Voyages valamely szakasza hiányzik a Protocolle-ból, ezt a magyar szövegben […] jelzi.

Nos, e megoldással kapcsolatban két komoly probléma merül fel. Egyrészt kérdés, mi számít oly mértékû eltérésnek, ami miatt már „indokolt” (lett volna) az újrafordítás. Voigt például nem találja ilyennek a Protocolle, illetve a Mémoires
et Voyages belsô címe közti különbséget, vagyis azt, hogy Benyovszky az elôbbiben (még) báróként, az utóbbiban pedig (már) mint gróf szerepel. Csakhogy ez az adat önmagában elhatárolja a két kézirati szöveg keletkezésének lehetséges idôpontját, hiszen Benyovszky csakis azután nevezt(ett)e magát grófnak (igaz, attól kezdve visszamenôleg is, egészen odáig, hogy édesapját is posthumus(17) gróffá és tábornokká léptette elô), hogy 1778 áprilisában Mária-Teréziától – mint tudjuk, II. József közbenjárására(18) – megkapta a grófi címet.

De a kötet szerkesztôjét a Jókai-fordítás nem egy értelemzavaró melléfogása sem látszik zavarni. A 80. oldalon (a Mémoires et Voyages Jókai-fordításának a kiadvány magyar szövegéhez felhasznált 1888-as kiadásában a 114-115. oldalon) például ezt olvassuk: „Ez a felfedezés nagy örömet szerzett nekem, miután máris tudtam, hogy a folyamok három nagyon elônyös utat nyitnak meg elôttem, egyet a Bombatok sziget nyugati részén, a másodikat az Ambre-foktól éjszak felé és a harmadikat Angontzi keleti részén, amelynek a közlekedésre alkalmas folyói valamennyien a Tingballeba szakadnak.” Csekély madagaszkári topográfiai ismeret birtokában is szembeötlô, hogy ez a mondat értelmetlen: „Bombatok” (a francia szövegben „Bombetock”, azaz Bombetoka) nem sziget, hanem folyótorkolat, öböl (a legfontosabb nyugati, sakalava kikötôvel, Mahajangával). Az Ámbra-foktól „éjszak felé” már csak az óceán található, lévén ez a sziget északi csücske, s „Angontzi”-nak (Angontsy) sincs „keleti része”, mivel ez a Keleti-fok (környékének) korabeli neve… A mondat helyes fordítása ez (lett volna): „E felfedezés annál is inkább örömet szerzett nekem, hogy már tudomásom volt róla: ez a folyó számunkra három igen sok elônnyel kecsegtetô utat nyit meg, egyiket a sziget nyugati részén Bombetock irányában, a másikat északon az Ámbra-foknál, a harmadikat pedig keleten Engoutzinál [sic!], mely [utóbbinak] minden közlekedésre alkalmas folyója a Tingballe-ba ömlik.”

Gyakori az is, hogy a kötet szerkesztôje valamely „apróbb” eltérést – vitathatóan vagy egyértelmûen helytelenül – nem ítél érdemesnek az újrafordításra vagy a korrekcióra. Csupán egyetlen további példát említek. Benyovszky mindkét kéziratában többször is szóba hoz egy népcsoportot, amely a vele és létesítményével szövetséges „Hyavi”(19) fejedelem népével áll harcban. Nevük Jókainál végig „betalimenek” formában szerepel, holott mind a Protocolle-ban, mind az 1790-es francia Mémoires et Voyages-kiadásban a „Betanimenes” alakot találjuk. A korrekt malgas forma: betanimena, ami gúnynév, „sok vörös föld”-et jelent. A hagyomány szerint a magukat Tsikoa-nak („legyôzhetetlenek”) nevezô nemzetségcsoportra akkor ragasztották ellenfelei – a betsimisaraka („sok[aság], mely nem szóródik szét”) néven ismertté vált klánszövetség –, amikor 1712-ben elôzték ôket a fontos kereskedelmi kapu szerepet betöltô kikötô, Fénérive környékérôl.(20) Mármost nyilvánvaló, hogy ez esetben helyes(ebb) lett volna a Jókai-fordítást korrigálni a Protocolle-ban szereplô forma alapján. Az meg azután végképp indokol(hat)atlan, hogy az új fordítás – lásd a 33. verso oldalt(21) – a „jókais” „betalimenek” formára cserélje a kézirati „betanimenes” alakot…
A Jókai-fordítás átvételével a másik probléma az, hogy bár jól szemlélteti a két Benyovszky-irat közös eredetét és hasonlóságát, az ennél – Benyovszky reális madagaszkári szerepének megértése szempontjából – fontosabb különbségek természetérôl szinte semmit sem tud érzékeltetni. Minthogy arra nyilvánvalóan nem volt mód (pusztán terjedelmi okok folytán sem), hogy a kiadványba – a Protocolle három változata mellé – a Mémoires et Voyages francia (és magyar) szövege is bekerüljön, a szerkesztôi Utószó feladata lett volna e kétségtelenül leleplezô különbségek részletes prezentálása és elemzése.

Az érthetôség kedvéért hadd említsünk meg csupán egyetlen példát. A beszámoló 13. verso és 14. recto lapja arról szól, miféle elônyöket, kedvezményeket ígér a francia király, s ezekért cserébe mit vár el, követel az ôt képviselô, nevében
fellépô Benyovszky a Louisbourg-ban megjelent 28 fônöktôl,(22) illetve hogy mit válaszolnak az utóbbiak az ajánlatra. E szakasz a magyar fordításban (részben) kurzívval van szedve, jelezve, hogy új fordítással van dolgunk. Ennek okáról azonban – vagyis arról, hogy a Mémoires et Voyages-ban Benyovszky törölt minden utalást a francia királyra; hogy a behódolás (soumission), a hûség (fidelité) és a hûbér (tribut) kifejezéseket barátsági és szövetségi szerzôdésre (traité d’amitié et d’alliance) cserélte stb. – nos, minderrôl semmi nem derül ki. I. 3. Helyes, fontos, hogy az Utószóban Voigt Vilmos bemutatja – s ezzel vélhetôen a nemzetközi Benyovszky-irodalomba végleg „bevezeti” – a Mémoires et Voyages kézirati szövegét tartalmazó 1790-es, londoni kiadást. Az viszont furcsa és nem is nagyon érthetô, hogy Voigt miért nem tartja említésre méltónak, hogy e kiadás egyetlen fennmaradt (legalábbis a nemzetközi Benyovszky- és Madagaszkár-irodalomban egyedüli ismert) példányának tulajdonosa az Országos Széchenyi Könyvtár. A Protocolle megjelentetése apropóján talán érdemes lett volna utánajárni, mikor, honnan került az OSZK gyûjteményébe ez a kötet (aminek létezésérôl az 1880-as évek végén sem Jókai, sem Jankó János nem tudott még). Voigt szerint egyébként e kiadás és a másik – az alig egy évvel késôbb, 1791-ben Párizsban megjelent – francia nyelvû kiadás között a különbség „néhány technikai változtatástól eltekintve” csupán az, hogy az utóbbiból „a dokumentumok részletes publikálása kimaradt. Hasonlóan kimaradtak az illusztrációk is.”(23) A valóság ezzel szemben az, hogy az 1791-es francia publikáció nem a kézirati szöveget, hanem az angol fordítás francia (vissza)fordítását tartalmazza – ezt azonban a kötet szerkesztôje, sajnálatosan, nem vette észre.(24) I. 4. Sokkal komolyabb – sôt, egyenesen kínos – hiányossága a kötet szerkesztôi kommentárjainak, hogy nincs megemlítve: a Protocolle csupán egyike Benyovszky madagaszkári beszámolója két ismert változatának. Egy vele lényegében megegyezô, ám más kézírással készült példány létezik ugyanis a Francia Nemzeti Levéltár tengerentúli osztályán.(25)

Érthetetlen, miért írja Voigt: „Vacher, és az ô nyomán Lugosi a londoni, francia nyelvû kézirat további példányát (vagy másolatát) feltételezik Párizsban is.”(26) Hiszen e párizsi verzió, a „Chevillard-kézirat” létezésérôl már Prosper Cultru is beszámolt 1906-ban megjelent munkájában, amelyet (mintha) Voigt is ismer(ne) és forgatott (volna): „Elôször is megjegyezzük, hogy az Emlékiratoknak [Mémoires] a madagaszkári exppedícióról szóló része kéziratban a francia gyarmati levéltárban lelhetô fel Manuscrit de M. Chevillard cím alatt; s ez a másolat, amely az eseményekkel egykorú, egyszerûen azon események igen pontos elbeszélésével fejezôdik be, amelyekrôl a jelentés készült: a [királyi] biztosok által foganatosított intézkedések, Benyowszky kérése, hogy részére szabadság engedélyeztessék, a biztosoknak s magának a bárónak a távozása, minden valósághûen van kifejtve benne. A regény elkészítésére [La confection du roman] tehát az Emlékiratok elsô megírása [rédaction] után került sor: s ez egy amúgy ismeretlen Chevillard úr mûve, akinek Benyowszky többé-kevésbé rendezett feljegyzéseket és egy egyszerû vázlatot  [un simple canevas] adhatott át.”(27) Ezen túlmenôen pedig Paule Vacher már a londoni és a párizsi verzió alapos összehasonlítását is elvégezte, megállapítva – egyrészt – a szövegek nagyfokú hasonlóságát, másrészt azt is, „hogy az eredeti szöveget kezdeti formájában többször lemásolták, s hogy éppen ezért birtokunkban nem az eredeti kézirat van, hanem két másolat.”(28) I. 5. Ennél is aggályosabb az Utószó végén közölt irodalomjegyzék, amelyrôl Voigt Vilmos azt írja: benne „csak a legfontosabb, illetve legújabb publikációkat említjük.”(29)

„A legfontosabb szakirodalom” 21 tételbôl álló jegyzékében azonban – elôször is – találunk oda nem igazán való publikációt is: az Editio Plurilingua 2001-es Madagaszkár / Madagascar c. magyar, illetve francia nyelvû kiadványát, amelyek
a Jókai-fordítás, illetve az 1791-es francia kiadás madagaszkári részének mellékletek nélküli újraközlései. A Mémoires et Voyages legújabb kiadásai között inkább helye lett volna az Unikornis Kiadó 2003-as kötetének,(30) vagy a svájci Les Éditions Noir sur Blanc-nál 1999-ben – Edward Kadjanski elôszavával és jegyzeteivel – megjelent kiadásnak.(31)
Ha már Voigt szerepelteti listáján Étienne de Flacourt több, mint egy évszázaddal Benyovszky mûködése elôtt kiadott Madagaszkár-könyvét – jóllehet ennek csupán a Mémoires et Voyages megírásához van köze,(32) hisz’ Benyovszky csak a Protocolle/Chevillard-kézirat elkészülte után ismerkedhetett meg vele –, helyes lett volna, ha tudomást szerez arról is, hogy Flacourt mûvét 1558 után 1661-ben kibôvítve újrakiadták, s hogy e mûnek nem csak 1913-ból van „új, kommentált, tudományos kiadása”,(33) hanem egy annál összehasonlíthatatlanul korszerûbb is 1995-bôl, amelyet Claude Allibert, a párizsi Keleti Nyelvek Intézetének (INALCO) docense látott el sok száz (!) oldalnyi jegyzettel.(34)

Emellett néhány újabb, megkerülhetetlen – vitathatatlan jelentôségû – munkát hiába keresünk „A legfontosabb szakirodalom” jegyzékében. Ilyen az Amerikai Filozófiai Társaság által 1996-ban a Washingtoni Kongresszusi Könyvtárban megrendezett Benyovszky-kiállításhoz kapcsolódó elôadások anyaga,(35) különös tekintettel Viera Pawliková-Vilhanová szlovák kutató,(36) illetve Jeszenszky Géza történész, washingtoni magyar nagykövet felszólalására. De nem vitatható, hogy helye lett volna a Benyovszkyra vonatkozó új mûvek között Krizsán László Benyovszky Ázsiában c. könyvének is,(37) amely bár magán viseli a szerzô szinte már kultikus viszonyát Benyovszkyhoz, eddig ismeretlen orosz és lengyel levéltári forrásokra hivatkozik. A legnyilvánvalóbb hiány mégis Molnár Miklós, a kiváló – Svájcban élt, s néhány éve elhunyt – történész akadémiai székfoglaló beszédéé, amelynek írott változata megjelent a Magyar Tudomány 1997. szeptemberi számában.(38) Molnár egyébként már 1989-ben is közölt egy fontos cikket Benyovszky alakjáról,(39) amirôl azonban a kötet szerkesztôjének szintén nincs tudomása.

II. Történeti, etnológiai jellegû megjegyzések

Voigt igyekszik tartózkodni a malgas történelemmel
vagy néprajzzal kapcsolatos megállapításoktól: „Nem kívánjuk korrigálni, magyarázni vagy kiegészíteni Benyovszky földrajzi, néprajzi, történeti adatait, nem vetjük ezeket össze a mai
adatokkal” – írja. Óvatossága – nem lévén malgaskutató – érthetô és méltánylandó, ám ez nem igazolhatja az alapvetô szakirodalmi tájékozódás, illetve a madagaszkári vonatkozású kérdésekben a szakmai lektorálás vagy legalább a személyes konzultáció (amire szintén lehetôsége lett volna) megmagyarázhatatlan elmulasztását.

II. 1. Voigt úgy tudja, hogy a „franciáknak [Benyovszky elsô madagaszkári vállalkozásának kezdetekor] már évtizedek óta van kapcsolatuk Madagaszkárral, fôként a nagy sziget délkeleti csücskén élô törzsekkel, ám a francia jelenlét ekkor még csak a Madagaszkártól keletre, távolabb található Bourbon-szigeten és Isle-de-France szigetén […] állandó és hivatalosan rendezett […].”(40)
A XVI. századi portugál, majd a XVII. századi holland tengeri kereskedelmi uralmat fokozatosan felváltó-kiszorító francia kapcsolat Madagaszkáron – és az Indiai-óceán nyugati medencéjében – ekkor ténylegesen már több, mint egy évszázados elôzménnyel bír. E reláció szempontjából ezidôtájt a fô újdonságot a francia gyarmati pozíciókat világszerte megrendítô 1763-as párizsi béke, illetve – ami közvetlenül a madagaszkári jelenlétet illeti – a francia Kelet-indiai Társaságnak biztosított királyi kereskedelmi monopólium 1767-os megszüntetése jelenti; az utóbbi a rabszolgák árának jelentôs emelkedésével jár Madagaszkár keleti partján.

Elsôsorban ugyanis rabszolgakereskedelemrôl van szó, aminek legfontosabb felvevô piaca a két Mascareigne- (Mascarenhas-) sziget, Isle-de-France és Isle Bourbon,(41) ahova a század folyamán összesen mintegy 140 ezer rabszolgát szállítanak, ennek közel felét Madagaszkárról.(42) A csereáru – miként errôl a Protocolle-ban Benyovszky is tudósít:(43) puska, muníció (lôpor és puskagolyó), alkohol (borpárlat), szövetek, vas-, ón- és rézáru stb. Valamint spanyol ezüstpiaszter, amely azután nem is kerül ki a szigetrôl, s jelentôs mértékben ösztönzi az árutermelés fejlôdését, illetve – az európai behatolás által közvetlenül nem érintett Felföldön, Imerina-ben – a pénzalapú adórendszer kialakulását, s ezáltal a tradicionális államszervezôdést, végsô soron a sziget politikai-hatalmi egyesítését.(44)
A XVIII. század folyamán a sziget (észak-)keleti partján tehát meghatározó fontosságú az európaiakkal folytatott cserekereskedelem. A filohák s ezek alkalmi vagy tartós szövetségei közötti harcok fô motívuma – mint fentebb már utaltam rá – a legkedvezôbb adottságú port of trade-ek birtoklása lesz. E szövetkezések legsikeresebbikét, az említett betsimisaraka konföderációt egy Thomas White nevû angol kalóz és a fénérive-i a Zafindramisoa nemzetségbôl való Rahena frigyébôl született fiú teremti meg, amikor – poggyászában ezüstpénzzel és háromszáz jófajta puskával – visszatér angliai tartózkodásáról. Ratsimilaho a közös ügynek megnyert filohákkal s ezek nemzetségeivel megtöri a Tsikoa (Betanimena) kláncsoport kereskedelmi hegemóniáját, és létrehozza a keleti part katonailag legerôsebb konföderációját, amely néhány év leforgása alatt ellenôrzése alá vonja a külkereskedelmet az Antongil-öböltôl egészen Tamatave-ig, Sainte-Marie-szigetet (Nosy Boraha-t) is beleértve. Ratsimilaho tisztában van hatalmának ingatag természetével – azzal, hogy az a puszta katonai erôn és a szövetséges klánok pillanatnyi vagy rövid távú gazdasági érdekein alapul(45) –, ezért kísérletet tesz a rokoni elvû, szegmentáris szervezôdés meghaladására, s politikai-ideológiai legitimációval felruházott centrum – valódi királyság – létrehozására. E célt szolgálja királyi dinasztia alapítására irányuló kísérlete is. A sziget  legnagyobb autorítású uralkodójától, az észak-nyugati parti sakalava (Benyovszkynál: „Seclaves”) Boina („Boyana”, „Bouana” ) királyától, Ramahasarika-tól kér és kap feleséget, felveszi a Ramaromanompo („akinek sok alattvalója van”) nevet és a mpanjakamena(46) (király) titulust, s a szövetséges filohákkal ünnepélysen elismerteti hatalma átörökítésének jogát leszármazottaira.
Halála (1750) után azonban viszály robban ki kijelölt utódja, a sakalava anyától való Zanahary (Ndienjanahary)(47) és annak féltestvére, egy betsimisaraka második feleségtôl (Vadikely) született leány, Betia (Bety)(48) között. E konfliktusba avatkoznak be a Kelet-Indiai Társaság ügynökei. A Compagnie már Ratsimilaho életében meg-megújuló kísérletet tett arra, hogy a mpanjakamena-tól megszerezze a kitûnô adottságú Isle Sainte-Marie kizárólagos birtokjogát, amit Ratsimilaho következetesen elhárított. Betia viszont enged a nyomásnak: 1750-ben (vagyis apja halálának évében) – a Mars nevû francia fregatt fedélzetén, 29 filoha társaságában megkötött szerzôdéssel – átengedi a szigetet a Társaság vezetôjének, La Bigorne-nak – akinek (állítólag)
szeretôje is volt… Zanahary azonban nem nyugszik bele féltestvére döntésébe, s meggyilkoltatja a Saint-Marie-ra újonnan kinevezett francia kormányzót. A La Bigorne és a betsimisaraka király közti egy évtizedes küzdelem csak 1762-ben csitul el, amikor a francia kormány hivatalosan is elismeri Zanahary hatalmát, s a bajkeverô kereskedelmi ügynököt eltávolítja a térségbôl.(49)
Zanahary öt évvel késôbb bekövetkezett (erôszakos) halála után a betsimisaraka királyi cím fiára, Hiavyra száll, akinek hatalma Foulpointe körül – Hubert Deschamps szerint(50) – már csak (még mindig) mintegy 60 mérföld hosszan s 15 mérföld szélességben érvényesül. A konföderáció központja hanyatlásnak indul: míg 1756-ban kb. 1000, 1777-ben már csak 300 ház található a Foulpointe-ban.

II. 2. Mindezt csupán azért ismertettem kissé részletesen, hogy világos legyen, miért nem áll meg Voigtnak az a másik kijelentése sem, miszerint: „A Protocolle királyokról és nem törzsfôkrôl beszél, és ez nyilván túlzás.”(51) Nos, bár Benyovszky mindkét kézirata (elsôsorban, persze, a Mémoires et Voyages) bôségesen tartalmaz túlzásokat, itt nincs szó ilyesmirôl. Madagaszkár társadalma a XVIII. századra valóban meghaladta a nemzetségi szervezettséget, s ama folyamat eredményeként, amelyet a malgas történelem Andriana-migráció néven ismer,(52) kitermelte a maga tradicionális államait – elkülönült államszervezettel, színvonalas hatalmi-politikai ideológiával, az államalkotó nemzetségek ehhez igazodó hierarchiába sorolásával, a jogok és kötelezettségek pontos rendszerével stb. A malgas hagymányos királyság „prototípusának” leginkább a két nyugati parti sakalava állam, Menabe és Boina felel meg, illetve egyre inkább a Felföldön ekkor viszonylagos elzártságban fejlôdô Imerina. A betsimisaraka tradicionális államiság (megteremtésének kísérlete) – mint láttuk – e modelltôl jelentôsen eltér, de ettôl még a Benyovszkyval szövetkezô Hiavytól nem indokolt elvitatni a „királyi” attributumot.

Korábbi tanulmányomban errôl eltérôen vélekedtem:
„A betsimisaraka szövetség nem volt valódi királyság […], minthogy nem rendelkezett a legkisebb andriana vezetésû fônökségekben, fanjakana-okban is fellelhetô hatalmi ideológiának a társadalmi kohézió és az intézményes uralom számára nélkülözhetetlen támaszával.”(53) Ma már inkább úgy látom, hogy a sziget más részein (a Felföldön, a nyugati parton, sôt még északon is) hatékony andriana államszervezôdési „modell” a folyamatos külsô (európai) érintkezésnek s emiatt intenzív akkulturációs hatásoknak kitett keleti parton eleve nem érvényesülhetett. A nemzetségek egyre erôsebb érdeke és készsége ugyanakkor egy ôket magasabb egységbe (királyságba – fanjakana-ba) integráló politikai erô életre hívására – amit fô gadasági tevékenységük, a külkereskedelem feletti ellenôrzés megszerzésének/megtartásának igénye táplált – szükségképpen favorizált, s emelt a filohák fölé külhoni – vazaha – származású fônököket. Ezek – mint Ratsimilaho és, igen, Benyovszky is – éppen idegen mivoltuk, külsô tapasztalataik, ismereteik révén sikeresebben léphettek fel a helyiekre sokszor csupán mint potenciális rabszolgákra tekintô „állami” (mascareigne-i) és magán kereskedôkkel (kalózokkal) szemben. Elsô madagaszkári vállalkozása során Benyovszky fokról fokra szembesül udvari megbízói, az Isle-de-France-iak és a helyi népcsoportok közös és egyedi érdekeivel – valamint a személyével, illetve établissement-jával szemben támasztott, egymásnak gyakran ellentmondó elvárásokkal. Megpróbál – kénytelen – egyidejûleg mindháromnak megfelelni, ami legkevésbé a vállalkozását nyíltan ellenzô és akadályozó Isle-de-France-i adminisztárcióval kapcsolatban sikerül.
Nem kétséges, hogy kezdeti hibái, baklövései után (ami közvetlen szomszédainak szembenállását is kiváltja), Benyovszky tényleg szívesen látott vazaha lesz az Antongil-öböl környékén, sôt attól délre és északra is. Ha „ampanszakabé”-vá választásának a Mémoires et Voyages-ban elôadott története (benne a Flacourt-tól kölcsönzött Ramini-„sztorival”) merô kitalálás is, annyi alapja mégis van / kell legyen, hogy – a királyi revizorok megérkezésének idejére – a szövetséges filohák és mpanjaka-ok – így a betsimisaraka Hiavy és az antankarana(54) Lamboina (Benyovszkynál: „Lambouin”, antankarana nyelvjárásban Lamboeny) – valószínûleg készek voltak személyét (s rajta keresztül a számukra mitikus messzeségben létezô francia királyt) maguk fölé emelni. Ha ezt nem feltételeznénk, aligha tudnánk életszerû magyarázatot adni arra, miért mozgatott meg Benyovszky minden szálat Európában azért, hogy visszatérhessen a szigetre.

De ha már megemlítettem Lamboina nevét, pár mondatban érdemes róla is szólni – alátámasztandó Voigt által megkérdôjelezett „királyi” mivoltát.  A sziget mészkôhegyekkel, barlangokkal, szakadékokkal szabdalt északi része – a Sambirano folyó völgyétôl és a Tsaratanana hegységtôl az Ámbra-fokig – sokáig lakatlan vagy gyéren lakott volt; történelme igazából akkor kezdôdik, amikor a XVI. században Menabét és Boina-t heves belviszályok rázkódtatják meg, s a vesztes andriana ágazatoknak távozniuk kell országukból. A XVII. század elején az elvándorló sakalava családok egyike alapítja azt a királyi elhivatottságú dinasztiát, mely hatalmát elôbb a part menti Nosy Be és Nosy Mitsio szigetekre, majd a Mahavavy folyó vidékére, végül az egész északi részre, sôt a Mahanara és a Bemarivo folyók völgyéig az észak-keleti partvidékre is kiterjeszti. Boina urai azonban rendszeresen sarcolják a gyengébb rokonokat, s idônként valódi hadjáratot szerveznek ellenük. 1693-ban Andriantsirotso az Antongil-öbölben az amúgy szintén sakalava eredetû Zafirabay (Benyovszky: „Saphirobay”)(55) nemzetségnél keres és talál védelmet a boina-i király, Tsitavana támadása elôl.
Lamboina 1710-ben (vagy 1719-ben) követi Andriantsirotsot az antankarana király tisztében, s matuzsálemi kort ér meg: Benyovszkyt négy (kilenc) évvel túlélve, 1790-ben (1799-ben) hal meg. Az antankarana hagyományban kitüntetett helyet foglal el Lamboina és Benyovszky(nak XVI. Lajos nevében) 1776-ban megkötött szövetsége, aminek elôzménye, hogy a báró (Barona) menedéket nyújtott Louisbourg-ban az antankarana királynak, amikor az menekülésre kényszerült országából egy rablóvezér támadása elôl.(55) A tradíció az antankarana nemzetségek összetartozását, a királysáság egységét, illetve a királyi hatalom legitimitását szimbolizáló, központi antankarana szertartást is részben(57) e kapcsolathoz köti. Ez a Hazosaina, azaz a Zászlórúd ünnepe, amelyet Ambatoaranana királyi faluban ötévenként tartanak meg. Ennek során ünnepélyesen felvonják az antankarana és a malgas (a gyarmati korszakban francia) nemzeti lobogót. Amikor 1785 júliusában Benyovszky visszatér Madagaszkárra, Lamboina – alattvalónak népes társaságában – személyesen utazik fogadására a Mahavavy folyó torkolatához.
(A Benyovszkyékat szállító amerikai hajó váratlan távozását e hagyomány azzal magyarázza, hogy a kapitány fegyveres támadásnak vélte a bárót – pontosabban most már grófot – köszöntô puskaropogást…) Benyovszky csapata kereken fél éven keresztül élvezi Lamboina vendégszeretetét, majd 1786 januárjában indul útnak kelet felé (valószínûleg a Betsiaka és a Daraina folyót követve), s érkezik egy hónapal késôbb elôször Vohémarhoz, majd onnan a part mentén délre ereszkedve a Keleti-fok (Angontsy) körzetébe, ahol elfoglalja az ott található kisebb francia kereskedelmi telepet. Mint a Mémoires et Voyages-ból – Nicholson közlésébôl – tudjuk, itt felépített szerény erôdítésében – amelynek saját keresztneve után a Mauritanie nevet adja – éri Benyovszkyt 1786. május 24-én az Isle de France-ról ellene küldött különítmény meglepetésszerû támadása, amelyben (egyedüli áldozatként) életét veszti. II. 3. Ezért aztán csupán lapsusnak gondolhatjuk Voigt Vilmos kijelentését, hogy „a még mindig csak negyven (és legfeljebb is csak negyvenöt) éves valódi világutazó” „a Foul-Point-nál vívott harcban esett el”.(58) Foulpointe/Mahavelona kikötôje ugyanis – amelyet egyébként még 1786-ban is Hiavy tartott úgy-ahogy ellenôrzése alatt – tengeri úton mintegy 300 km-re délre terül el a Keleti-foktól. Azaz gondolhatnánk, ha a következô bekezdés nem arról árulkodna: Voigt kommentárjainak papírra vetésekor elfelejtett Madagaszkár térképére nézni. Benyovszky (valóban ismeretlen) nyughelye tényleg lehet(ett) „az egykori Serenana/Mauritanie település melletti dombnál”, „az Angontsy-öböltôl, sôt a Cap-Est-tôl pár kilométerrel délre”, viszont „Louisbourg-tól délebbre” aligha, lévén Louisbourg, mint tudjuk, a késôbbi (és a mai) Maroantsetra város közelében létesült, amelytôl a Keleti-fok kb. 70 km-nyi távolságban kelet-észak-keleti irányban fekszik…

II. 4. Végül szóvá kell tegyem Voigt Vilmosnak azt a tévedését, amirôl – a Madagaszkár-kutatókon túl – az átlagos antananarivoi gimnazista is, aki a kiadványt majd kézbe veszi, észre fogja venni, hogy az Utószó kiváló folklorista szerzôje intakt maradt a malgas folklorisztikai, történeti néprajzi kutatások eredményeitôl.
„[…] a szigeten […] már jóval korábban megjelent […] az iszlám több különös, afrikai változata” – vélekedik Voigt –, majd hogy mire is gondol, zárójelben hozzáteszi: „(Benyovszkynál erre vonatkozik az általa félreértett zafi-ramini megnevezés.)”(59)
Nos, a zafi-raminiknak (akikrôl Benyovszky Madagszkáron nem hallott, s csak Párizsba való visszaérkezése után olvasott róluk Flacourt-nál – ezért nevük a Protocolle-ban nem is szerepel) Afrikához semmi közük sincs… Bármennyire „kézenfekvô” lenne is a gondolat, hogy a nagy szigetet ért muszlim hatások a közeli kelet-afrikai partról érkeztek, az iszlám síita, azon belül iszmailita irányzatával rokon, „eretnek” zafi-raminik esetében – akiknek kulcsszerepük volt Madagaszkáron a tradicionális államszervezôdés elindításában(60) – a szálak sokkal messzebbre, az indonéz szigetvilágba, konkrétan Szumátrára vezetnek.(61) Kritikai megjegyzéseim végére jutva, talán nem felesleges megismételnem: a Protocolle megjelentetését a Benyovszky-irodalom kivételesen jelentôs eseményének tartom, amelytôl véleményem szerint – persze hosszabb távon –  fordulat: a reális, történeti Benyovszky-kép felé való elmozdulás várható mind a magyar, mind a nemzetközi recepcióban. A bibliofil szemmel is exkluzív, különlegesen szép kiállítású kötet azonban, amely Kiss László könyvtervezôi mûvészetét dicséri, a betûhív átírás és a fordítások terén alaposabb lektori munkát.