Nagy sikerrel mutatták be a Benyovszky, a szabadság szerelmese című musical ünnepi változatát a Pesti Magyar Színházban, 2021. október 29-én.  Köszönet a musical csodálatos alkotóinak, fantasztikus szereplőinek, a színház professzionális támogató munkájának és minden segítőnek, akinek köze volt/van abban, hogy XVIII. század világhírű magyar hajósa, katonája emléke tovább él.

A musical egyik kritikusa így látta az előadást.

Egy kevésbé ismert- bizonyos Homérosz nevű- kezdő, összeírt valamit, egy Odüsszeusz nevű sohasem élt fickóról. Nem mondhatni rossz írásnak, előképe lehet a Jókai-Pozsgai szerzőpáros valós személy valós történeteiről szóló művének. Sőt, a kortárs Pozsgai meg is rendezi, színpadra viszi a Benyovszky történetét. A rendezés fő erénye, hogy a főhős úgy magyar, hogy nem magyarkodik. A másik rendezői erény, hogy a diszharmóniák sorozatát harmonikusan képes ábrázolni.

Benyovszky életében az a gyönyörű, hogy egyetlen pillanata sem előre tervezett, minden mozzanata a véletlenek sorozata. Leírva is, megfilmesítve is szép. Akkor kell-e hozzá zene? Szebb, tartalmasabb lesz-e a zenétől a történet? A múlt század második felében, a musicalok fénykorában – Hair, Jézus Krisztus szupersztár, a West Side story – még így volt, a zene gazdagított.  Ma ez ritkábban. Ami sikerült Bernsteinnek, Webbernek, Ragninak és Radonak, Az sikerült Nagy Tibor Magnusnak is.  Mert mi is a zene? Egy örömteli utazás a végtelenbe. Utazás olyan dimenziókba, például a tudatalattinkba, ahová a ráció nem képes behatolni. A valóság azon szeletébe, amit az érzelmek uralnak. Benyovszky élete hemzseg az irracionális cselekedetektől, amik racionális irodalmi eszközökkel  maguk teljességében nem mutathatók meg. A racionális fogalmakkal operáló irodalmi alkotásokat a zene teszi gazdagabbá. Így történik ez Benyovszky esetében is. Nagy Tibor Magnus zenéje és Bradányi Iván dalszövegei  átélhetőbbé, teljesebbé varázsolják a leírt történetet. A nézőnek nincs más dolga, mint hagyni, hogy a zene kiragadja a valóságból, felülni a dallamok hullámaira, és ezek hátán, akár a szelek szárnyán bejárni Benyovszky négy földrészt érintő nagy útját.

Nem tudom hol van és mi a határ a komoly és a könnyűzene között. Nem tudom mi a giccs. Talán az, ha az alkotó a szükségesnél több elemet vagy eszközt alkalmaz. Túlbeszéli, túlfesti és túlszínezi, cifrázza mondandóját akkor, amikor a kevesebb is elég lenne. Giccses operáról nem szokás beszélni, talán nincs is, de operett és musical szerzők gyakran esnek a giccsek csapdájába. Nagy Tibor Magnus, annak ellenére, hogy a téma, a kalandok vonzzák a giccset, a zenei túlzásokat, ezeket a csapdákat kikerülte. Sőt, ha elfogadjuk, hogy a komoly zenei műveknek egyéb alkotásokkal szemben pontos szerkezetük, struktúrájuk van, akkor szerzőnk a komoly és a könnyűzene közötti határokat nemhogy feszegeti, de át is töri. Minden dallamnak a szöveghez rendelt funkciója van. A zenemű a szöveghez illő, minden felesleges elemet nélkülöző arányos szerkezetű. Ahol a szöveg már nem képes értelmezhetővé tenni a történteket, főkép a lelkieket, segít és új értelmezési szférákat nyit.

Ha a zene is kevés a teljességhez, segít a koreográfia, a tánc. Fejes Kitty koreográfus sebészkés pontosságával értelmezi a tánc műbéli szerepét és feladatait. A tájakat és kultúrákat „eltáncolja” a női kar. A kínai színházi hagyományokkal ellentétben a férfiszerepeket is lányok táncolják. Az orosz, a japán, a madagaszkári kultúra zene és tánc formájában jelenik meg a színpadon. Ami a táncjelenetekben közös, az a fajta gyönyörű és mindenek felett álló tiszta nőiesség. Az örök Éva. Ilyesmit utoljára Gina Lollobrigida világhírű Esmeralda alakításában, eltáncolásában láthattunk. Ö egyedül csinálta, a Pesti Magyar színházban ugyanazt a „minőséget” a teljes kar produkálta. Benyovszky és a nők viszonyát összekötni a tenger viharos hullámzásával koreográfusi és tánckari csúcsteljesítmény. A zenei és tánckari hatást, ha lehet még fokozni, ezt teszi a színpadkép amiért Míra Jánost, a jelmezekért Papp Janót illeti dicséret.

A színészi gárda kiváló. A címszereplő György-Rózsa Sándor és a többiek, Békefi Viktória, Fésűs Nelly, Kiss Emma, Pap Katalin, Lux Ádám, Papp Csaba, Jánosi Ferenc, Czető Ádám, Király Adrián és Gerdesits Ferenc látszólag könnyű helyzetben vannak. Látszólag, mert jól megírt szerepeket egy jól rendezett előadásban nem eljátszaniuk, mert az hamis lehet, hanem hitelesen előadniuk kellett. Sikerült. A színészi teljesítményt gazdagította a profi színtű énektehetség és mozgáskultúra.

A befejező részben Pozsgai Zsolt megoldja azt, amire azt gondoltuk, a keresztény kultúrában nincs megoldás, Shakespearenak sem sikerült. Benyovszkyt, a halálát követően két asszonya, a feleség és Afanázia segítségével kimenekíti a házasságtörés vádja alól. Amikor kiderül, hogy a feleség tudott Afanáziáról, a lány fel és beismeri, hogy Benyovszky az ő ölelésében is örök szerelmét, a feleségét kereste.

Szeretjük a mesét, akkor is, ha nem igaz. De a Benyovszky musical nem mese. A történetben lehetnek szép mesék, de a jellemekben nem. A mesék változnak, a jellemek amióta ember az ember, nem. Homérosz két évezrede írta az Iliászt, Pozsgai Zsolt most írta a Benyovszkyt. Mindkét főhős állhatatosan keresi az igazságot. Mindketten szenvednek, mindketten megkísértetnek. Benyovszkynak nem csak a története, a belső útja, a jellem vagy személyiségfejlődése érdekes. Nem csak érdekes, örök is. Benyovszky történetét nézve magunkra ismerhetünk. Hogy követjük-e, vagy tanulunk belőle, nem az írón vagy a zeneszerzőn múlik, kizárólag rajtunk.

(Herényi Károly)